Az üzletben sincs partvonalon túl

Kapusként indult a kézilabda-karrierje, ám később jobbszélsőként kergette őrületbe az ellenfeleik hálóőreit – és csapatai szakvezetőit. A 160-szoros válogatott Horváth Gábor vagány, néha nehezen kezelhető játékos volt, aki már aktív sportolóként kacsintgatott az üzleti élet felé.

Mindent tudott a labdával, ráadásul csak a győzelem érdekelte. A neve összeforrt a nyolcvanas évek veszprémi kézilabdájával, amelynek tagjaként kétszer lett idehaza bajnok és kétszer Magyar Kupa-első. Noha a lezser, a „figurát” mindenütt lazára vevő csillag tízéves koráig a labdarúgásnak hódolt...

– Addig a királynék városában jól ismert Fekete Saláék fociedzéseire jártam, de mivel az egyik tréningünkön nem kaptam stoplist, otthagytam az egészet – emlékezik vissza az 56 éves fenomén az indexveszprem.hu-nak adott interjújában, miközben közli, hogy a családjában kizárólag a nagybátyja sportolt (komolyan), ő hajdan országos tornászbajnok volt. Később a Dózsa iskolában Eisenbeck István pedagógus irányítása mellett ismerkedett meg a kézilabda alapjaival, de egy ideig itt is kapusként tündökölt.


Horváth Gábor egy csapatképen (balról az első guggoló játékos)

Portásként lett ifjúsági válogatott, ám mikor a tanintézményi együttesükből elment egy balkezes diák, a testnevelője megkérte, hogy álljon a jobb oldalra. Utóbb kijelenthető: a „helycsere” eredményeként kézilabdasztár született; akinek a szélről lőtt góljai élményszámba mentek. Néhány év múlva ob-elsők lettek a Táncsics Mihály Szakmunkásképző Intézettel, az ottani felkészítőik: Bodor Barna, Borsi Lőrinc és Dongó Elemér segítségével. Az „építők” tagjaként sem szeretett veszíteni, csak a sikerek doppingolták. A gyakorlásaik után a világválogatott kapussal, Bartalos Bélával sulykolták a cunderezést, ami idővel a védjegyévé vált. Miután nem volt „elveszett gyermek”, a gárdáit sújtó sérüléshullámkor mindenütt feltűnt (csak kapusként nem), szerepelt irányítóként, átlövőként és beállóként is. A több poszton is használható spíler egy FTC elleni mérkőzésen, egy indítást követő kombináció végén kapura fejelt, a bólintása a lécet érintve hagyta el a küzdőteret. A szurkolók felálltak és vastapssal köszöntötték a mozdulatot.

– A sport mindnyájunknak perspektívát jelentett, így jártuk a világot, ami akkortájt nagy szó volt – jegyezte meg. Később az ausztriai Krems és St. Pölten légiósa lettem. Az utolsó osztrák találkozónkon lecsalóztam a játékvezetőket, akik ismét ellenünk fújtak, aztán beültem a kocsimba és végleg hazajöttem. Pár év múlva én ajánlottam be a veszprémi elöljáróknak a kinti mesterünket, Joósz Attilát, aki a Bramac VSE-vel sikert-sikerre halmozott. Sok jót kaptam a sportágtól, egy nagy szívfájdalmam mégis van. Az 1984-es Los Angeles-i olimpiáról lemaradtunk. A Kádár-korszakban – mikor minden szovjet mintára működött – egyetlen tollvonással elintézték az "illetékesek", hogy a „váév-es” Bartalos Bélával és Gyurka Jánossal ne utazhassunk el az Angyalok Városába. Abban az időben voltam pályafutásom csúcsán, hiszem, hogy a tengerentúlon érmesek lettünk volna. Az ötkarikás rendezvényre naponta négy edzéssel készültünk. Éppen a tatai edzőtáborban izzadtunk, mikor a létesítménynél megállt vagy húsz fekete autó. A „vendégeink” kisvártatva közölték a szövetségi kapitányunkkal, Kovács Lászlóval, hogy – a nem megfelelő biztonsági körülmények, a valószínűsíthető támadás- és fenyegetéssorozat miatt – itthon maradunk és a bojkott okán a kelet-németországi Barátság-versenyen bizonyítunk.

A 126 élvonalbeli összecsapásán 528 találatot jegyzett kitűnőség mindazonáltal nem volt az edzők kedvence – „Istenem, csak úgy nem szerettem futni, ráadásul az éjjeli teendőim miatt időnként fáradtan érkeztem az öltözőnkbe. Hangadó voltam, ám a csatáinkra rendre felszívtam magam ” – tette szóvá. Előfordult, hogy elaludt és elkésett a foglalkozásaikról, s ezt a szakmai stáb nehezen bocsátotta meg neki. Egyszer egy dunaújvárosi tornára nélküle utazott el a klub, ugyanis a megbeszélt időpontra nem érkezett meg és a többiek nem várták tovább. Az időközben „beesett” fenegyerek hamarosan gépkocsit bérelt, amivel előbb ért az Acélvárosba a küldöttségüknél. Mikor az egyik ottani párharcuk során le akarták cserélni, nem jött le a pályáról: „Ha a saját költségemen eljöttem ide, akkor legalább játszhassak” – szúrt oda az edzőjének.

Máskor a csehszlovákokkal vívtak barátságos derbit; akkor Kaló Sándor próbálta „lecsalni” a parkettről. Mivel főhősünk úgy érezte, hogy nem megy neki rosszul a játék, kiszólt a szövetségi kapitánynak: „Várj még egy kicsit!”. Persze balhé lett az ügyből, komoly pénzbüntetést kapott. Egyszer Ausztriában Joósz Attilától is elkérte magát, mondván, pár percet késik az esti gyakorlásukról. A szakember nem örült a hírnek, ám miután rábólintott a késésre, visszakérdezett: „Amúgy hol vagy?”. Budapesten, az üzleti dolgaimat intézem” – jött a válasz. Ugye, nem csoda, hogy az edzői néha a pokolba kívánták.

A kevés szabadidejében teniszezett és szörfözött Horváth Gábor sosem dolgozott a tanult szakmájában, azonban tudatosan készült a kézilabda utáni életére, miközben tudta: tréner nem lesz. Amíg nem kerültek fel az NB I/B-be, tevékenykedett pincérként (a „húszemeletesben” működött Tető-bárban), szórakozóhelyeken biztonsági munkatársként, az édesanyja révén egy utasellátó helyettes vezetőjeként és egy koktélhajó büféseként (megesett, hogy a Balaton-partról stoppal jött a fellépéseikre). Csupán másodosztályú sportolóként lett a VÁÉV-nél rendészeti előadó – persze papíron. „Azokban az években dolgoznom kellett, hiszen a kézilabda akkoriban nem fizetett oly’ jól, mint mostanság. Nekünk nem voltak olyan kiugrási lehetőségeink, mint az utódainknak”.


Horváth Gábor a 4-es számú mezben

Ausztriából Cocom-listás (egy, a keleti blokk országait sújtó multilaterális kereskedelmi embargó volt) autókat és számítógépeket hozott be szétszerelve. Aztán járműveket egészben, amik után – lévén, kint dolgozott – nem kellett vámot fizetnie. A kilencvenes évek elején vette az első telkét, amit idővel nagy haszonnal adott tovább egy üzemanyagtöltő-állomásokat működtető társaságnak.

– Nem tartom szerencsésnek magam amiatt, hogy idáig jutottam, mindenki elhiheti: sok munka és még több tapasztalat van az üzleti mutatóim mögött. Immár ingatlanfejlesztő vagyok, aki Veszprém és Budapest között ingázik, s aki ügyvédekkel, műszaki, valamint ilyen-olyan engedélyeket beszerző emberekkel egyeztet. Olyan flottul dolgozó munkatársakkal veszem körbe magam, akiket az ügymenetek során érdekeltté tudok tenni. Időre volt szükségem ahhoz, hogy a partnereimmel jól tárgyaljak, hogy magabiztos legyek. Régóta dédelgetett álmom, hogy Veszprémben megvalósítsak egy többfunkciós sportközpontot, de szívesen építenék modern, napkollektoros házakat is.

Horváth Gábor imád vezetni, s gyengéi a szép autók. Jövőre lesz harminc éve, hogy megvásárolta az első „járgányát”, egy BMW 316-ost, amiről akkoriban cikkeztek is, tudniillik az árából egy lakás is kijött volna. Jelenleg – többek között – egy gyönyörű Porsche-val jár. Mint megemlíti: számára azért is fontos, hogy jó négykerekűje legyen, mert a megyeszékhelyünkön nincs irodája, vagyis az autóit hivatali helyiségként is használja. „Ilyenkor folyton telefonálok, az ügyeimet intézem. Ebben azért az is közrejátszik, hogy nem vagyok egy otthonülő típus” – magyarázza.

– Gyermekként nagy szegénységben nőttünk fel. A szüleim elváltak, s én az édesapámmal maradtam, aki az erdészetnél volt sofőr. Nyaranta a kocsikísérője voltam. A mai Miklós utcában egy megsüllyedt házunk volt, a szobámban egerek futkároztak, a falakon pedig szinte át lehetett látni. Akkor megfogadtam, hogy egyszer sokra viszem az életben.

Az MKB VKC elnökségi tagja pár éve felhagyott a szabadidősportokkal, ám egyik gyermekét, Kingát azért megfertőzte a sport szeretetével. A hölgy idehaza tizenegyszeres wakeboard-bajnok, míg a sportág különböző kategóriáiból vannak vb-, Eb- és VK-medáljai.

– Elégedett ember vagyok; ha valahogy visszaforgatnák az idő kerekét, akkor sem csinálnék semmit másként – nyomatékosította az utazni szerető Horváth Gábor.

Hozzászólások

Név E-mail cím A képen látható számsor:
Hozzászólásommal elfogadom a hajraveszprem.hu szabályzatát.

A rovat további cikkei

Facebook