A maga versenyét szeretné megnyerni

A tisztes helytállás és a környező országok versenyzőinek legyőzése a célja a VEADAC maratonfutójának, Kovács Tamásnak a londoni olimpián.

Veszprémiek Londonban sorozatunk harmadik főszereplője Kovács Tamás, aki teniszedzője javaslatára kezdett atletizálni. A Veszprémi Egyetemi és Diák Atlétikai Clubnál Szemán János szárnyai alatt fokozatosan orientálódott a hossztávfutás felé, ahol rendkívül gyorsan érték az első sikerek. Egyetemi éveit az Egyesült Állomokban töltötte, ahol elsajátította a sportághoz elengedhetetlen optimista szemléletet. A 29 esztendős atléta már bő egy évvel ezelőtt teljesítette az olimpia B-szintet maratonfutásban. Célja, hogy a kenyaiak és etiópok által uralt klasszikus számban maga mögé utasítsa a környező országok versenyzőit.


Kovács Tamás

– Általános iskola első osztályában kezdtem teniszezni, amit nyolc évig űztem. Egyik télen a teniszedzőm a VEDAC-hoz küldött, hogy fejlesszem az erőnlétemet. Ekkor még eszembe se jutott, hogy sportágat fogok váltani, fél évet edzettem, aztán ismét teniszütőt ragadtam. Ezt követően megint visszatértem futni, s hamarosan jöttek is az eredmények. Egyre több sikerélményem volt, egy év után serdülő bajnok lettem, ami megadta a kezdeti lökést. Aztán jött a középiskola, a két sportot már nem tudtam együtt csinálni, ekkor döntenem kell, így lényegében 15 évesen kezdtem komolyabban foglalkozni az atlétikával – kezdte a visszatekintést főhősünk.

– Mikor dőlt el, hogy hosszútávfutó lesz?
– Fiatalon minden távot kipróbáltam, aztán ahogy idősödtem, jött a tízezer méter és a félmaraton is, amely számok jól mentek. Szemán János edzőm is maratonfutó volt, így nyilván neki is volt befolyása abban, hogy e felé orientálódtam. Emellett a döntésben az is szerepet játszott, hogy világversenyre viszonylag könnyebb kijutni maratonon, mint rövidebb távon. 23-24 évesen félmaratonokat futottam, amikor is az eredmények láttán úgy véltük, hogy el lehet gondolkodni a maratonon. 2009-ben teljesítettem először a 42 km-es távot, ami nagyon rosszul sikerült. Ekkor azt gondoltam, hogy többet meg se próbálom. Aztán egy jobb felkészülés után 2010-ben újra nekivágtam, az ott elért eredmény pedig már előrevetítette, hogy hozni tudom az olimpiai szintet. Innentől már specifikusan Londonra készültünk. Elmondhatom, hogy fiatalon nem voltam kihajtva, így folyamatosan fel tudjuk építeni az edzésmunkámat, ennek köszönhetően midig bennem van, hogy a következő évben előre tudok lépni.

– A külső szemlélő számára meglehetősen monotonnak tűnik magányosan róni a kilométereket. Ön miben látja ennek a szépségét?
– Ez érdekes dolog, mert amikor teniszeztem, úgy gondoltam, hogy Isten mentsen a futástól, úszástól, biciklizéstől. Úgy véltem, hogy amiben nincs labda, az borzasztó. Aztán ahogyan egyre többet edzettem, egy idő után már hiányzott a mozgás. A hosszútávfutás kikapcsol, felfrissít. Egy nehéz nap után kimegyek, kiszellőztetem a fejem, s teljesen más állapotban megyek haza vacsorázni, mint ahogyan elindultam edzésre. Az edzés maga olykor tényleg monoton és kemény, de a versenyzés kárpótol ezért.

– 2005-2009 között az Egyesült Államokban tanult. Hogyan került a tengerentúlra, s sportolóként mit adott Önnek ez az időszak?
– Az egyesületünktől korábban már többen jártak kint sportösztöndíjjal. Én is szerettem volna élni ezzel a lehetőséggel, ezért magamtól írtam edzőknek, s végül az észak-karolinai High Point Egyetemre kerültem. Nagyon jól éreztem magam kint, rendkívül sokat fejlődtem mentálisan. Nem a nálunk tapasztalt „úgy sem fog sikerülni” pesszimista hozzáállással találkoztam, hanem azzal, hogyha nem sikerült, tovább kell lépni. Egészséges önbizalom jellemzi az ottaniakat. Először nagyon furcsa volt, hogy rózsaszínben látják a világot, utána aztán beleszoktam és rájöttem, hogy jobb úgy élni, hogyha azt látja az ember, hogy félig tele van és nem azt, hogy félig üres az a bizonyos pohár. Az ott tanult optimizmus nagyon sokat segített. Megtanított arra, hogyha az edzésen mindnet megtettem, akkor élvezzem a versenyt, s hozzam ki magamból a maximumot.

– Az említett derűlátásra nyilván nagy szükség ebben a számban.
– Az amerikaiak úgy tartják, hogy a maratonnak húsz mérföldénél van a fele, és az utolsó tíz km-nél kezdődik a második rész, ami legalább olyan kemény tud lenni, mint az első 32 km. Ebben a számban mindig van egy olyan pont, amikor fizikailag is el tud gyengülni a sportoló, ha fejben nem tud kellően koncentrálni. Több perc múlhat azon, hogy mennyi idő alatt teszi túl magát a futó a holtpontokon. Kulcsmomentum lehet egy versenyen, ha valakiben nincs meg benne az említett pozitív hozzáállás, s sajnálja magát.

– Maratont pedig nem lehet hetente futni.
– Így van, egy évben kétszer, legfeljebb háromszor lehet rajthoz állni. Úgy tűnik, hogy én ősszel jobb teljesítményre vagyok képes. Az olimpia szint teljesítésekor, Prágában 35 km-nél következett be egy holtponton, de akkor is azt mondtam magamnak, hogyha itt elhagyom magam, akkor nem a jövő héten fogok újra próbálkozni, hanem fél vagy egy év múlva, s akkor rengeteg munka kárba veszne.

– Már bő egy esztendővel kvalifikálta magát Londonra. Mit érzett akkor, amikor sikerült kivívni az ötkarikás szereplést?
– Mivel a B-szintet értem el, nem éreztem, hogy biztosan mehetek Londonba. A szereplésem igazából még most is kérdőjel, mivel július 8-án zárul le hivatalosan a kvalifikációs időszak, de most már kilencvenkilenc százalék biztos, hogy utazhatok. Ettől eltekintve természetesen jó érzés volt, főleg azért mert előtte sérült voltam, s nem volt a legoptimálisabb a felkészülésem. Tizenhét mp-cel jöttem be a szinten belül, nagyon kifutottam magam.

– Ezt követően megcélozta az A-szintet.
– Igen, előbb Frankfurtba utaztam, de az a megmérettetés nem sikerült megfelelően. Aztán tavaly decemberben Olaszországban álltam rajthoz egy nemzetközi viadalon. A cél az volt, hogy megmutassam magamnak, hogy bennem van ez a jó eredmény. Itt végül az A-szintnél is jobb sikerült elérnem, azonban ezen a pályán nem lehetett ötkarikás szintet teljesíteni. Ennek ellenére majdhogynem jobban örültem, mint Prágában, hogy végre kijött belőlem az, ami bennem volt. Nem volt rajtam nyomás, hiszen tudtam, hogy nem kvalifikálhatom magam. Jó mezőny, jó iram jellemezte a futamot, amit ki is tudtam használni. S úgy vélem, hogy még mindig van fejlődési lehetőség számomra.

– Mit jelent Önnek az olimpia szereplés, s mivel lenne elégedett a seregszemlén?
– Nem tudok elképzelni annál nagyobb dolgot, mint egy olimpián részt venni és a hazámat képviselni. Remélem, hogy ennek megfelelően helyt is tudok állni. Szeretném kihozni magamból a maximumot. Brutális, hogy az etiópok és a kenyaiak milyen erősek. Kenyából kétszázan mehetnének az olimpiára, ha nem lenne a nemzetenként háromfős limit. Helyezés tekintetében nagyon nehéz tippelni, de ha első harmincba kerülnék, az már nagyon jó eredmény lenne. Van egy-két európai, akiket ismerek, hozzájuk tudom mérni magam és őket szeretnék megverni. Szeretném ellenük megnyerni a magam „kis” versenyét. Egyelőre nem érzek különösebb terhet vagy drukkot, inkább motivációt jelent akkor, amikor belegondolok, hogy olimpikon lehetek. A brit fővárosba sok barátom jön szurkolni Amerikából is, nekik sem szeretnék csalódást okozni.

– 2011-ben az év sportolójának választottak Veszprémben. Mit jelent Önnek az a rangos kitüntetés?
– Jó évem volt. Jól esik, hogy itt helyben elismerték, s úgy vélték, hogy ezt megérdemlem. De sokkal többre értékelek egy sportpályán elért eredményt, mert azért megdolgozik az ember, ezt pedig szubjektívan kapja. Nehéz ugyanis összehasonlítani egy úszót vagy kézilabdázót egy atlétával. Azt, hogy olimpikon lehetek, a szüleimnek, edzőmnek és az amerikai egyetemnek köszönöm. A londoni kvóta mellett büszke vagyok a magyar bajnoki címeimre és a 2008-ban Amerikában elért 5000 m-es győzelmemre, ahol hatalmas egyéni csúcsot futottam.

Minczér Alberthez hasonlóan Ön is Spanyolországban készült. Hogy zajlik a felkészülése?
– A kilenc hetes Spanyolországban töltött időszak átlaga 170 km volt, de egy alkalommal heti 220 km-t is teljesítettem. Ez azonban nem kiugró adat, hiszem alapozási időszakban 160-190, versenyidőszakban pedig 130 és 160 km-t is teljesítek hét nap alatt. Idén leginkább csak a maratonra készülünk, azonban ebből a munkából ki lehet hozni egy jó öt- vagy, tízezer métert is, mert remek állóképességet ad, amelyre már rá ehet tenni a sebességet is. Zavartalanul tudok készülni, a versenyek mellett egy magaslati edzőtábort is beiktattunk a programba. Az Eb-n az olimpia miatt nem rendeztek sem a félmaratont sem a maratont. Tízezer méteren indulhattam volna, de egy szöges cipőben abszolvált 10 km nagyon megterheli a szervezetet, aminek negatív hatása lehetett volna Londonra.

– Milyen mértékű segítséget kap az olimpiai felkészüléshez?
– A Magyar Olimpia Bizottság stabilan támogat. Másoktól eddig sem kaptam sok támogatást, most azonban csak ígéretekkel találkozom. A legutóbbi edzőtábort is saját magamnak kellett megelőlegeznem. Megalázónak találom, hogy miközben olimpiára készülök, azzal kell foglalkoznom, hogy fizetnek, nem fizetnek, miért nem fizetnek. Abban bíztam, hogy most az olimpia miatt egy kicsit könnyebb lesz a helyzetem, de nem. Próbálunk szponzorokat keresni, de jelen helyzetben az is nagyon nehéz.

Edzői szemmel

– Az olimpia minden sportoló álma, a csúcsok csúcsa. Azt azonban, hogy milyen temérdek munka van e mögött, csak az tudja, aki ebben benne van. Tamás most is kemény felkészülés – versenyek, magaslati edzőtábor – közepén van. Ami az esélyeket illeti, az afrikaiak szinte megközelíthetetlenek hosszútávfutásban. Nekünk a tisztes helytállás, s a környező országok képviselőivel való versenyzés a célunk. Hogy ez időben vagy helyezésben mit jelenthet, lutri, hiszen az időjárás és egyéb körülmények is befolyásolhatják az eredményeket. Nagyon szerencsés esetben a 25. hely körüli is végezhet, de inkább a 25-40. pozíció közé taksálom – fogalmazott Szemán János, aki tanítványához hasonlóan szintén nem ment elé szó nélkül a zord anyagi körülmények mellett.

– Az egyéni sportolók nagyon mostoha körülmények között dolgoznak. Nincsenek, szponzorok, támogatottság, majdnem, hogy önerőből kell megoldaniuk a felkészülést. Azt látjuk, hogy bizonyos sportágakban a pénzherdálás megy, nálunk pedig ön- és előfinanszírozás van egy külföldi edzőtábor esetében. Ilyen szempontból is minden elismerésem Tamásé, illetve a hasonló helyzetben lévő atlétáké, akik ezt az áldozatot meghozzák. Nagyon büszke vagyok a tanítványomra – húzta alá Kovács Tamás edzője, aki 2000-ben szintén olimpia kerettag volt, sérülése miatt neki azonban nem adatott meg az ötkarikás részvétel.

Forrás: Zatkalik Dávid (vehir.hu), Fotó: Melczer Zsolt

Hozzászólások

Név E-mail cím A képen látható számsor:
Hozzászólásommal elfogadom a hajraveszprem.hu szabályzatát.

A rovat további cikkei

Facebook