Csapatuk és városuk mellett, a hazájukat is képviselték

A szívünk vitt minket, ameddig csak vihetett... S ha még úgy is tűnik, hogy nagy eredményt nem sikerült elérnünk, mi minden pillanatát sikerként éltük meg , hiszen a fejlődésünket szolgálta! – emlékezett vissza Völgyi Marcell a litvániai 3x3 Challenger Tornára, amelyen a HOYA-Pannon Egyetem Veszprém országos bajnokként hazája mellett, városát is képviselte.

Lustálkodás a nyári szünidőben? Ugyan. Kötelékünkben bizonyították a játékosok, hogy a hangsúlyt sokkalta inkább helyezik a fejlődésre, mint a semmittevésre. Természetesen arról még szó sincs, hogy egy profi játékos nem pihenhet a jól megérdemelt szabadságának idején, de kosárlabdázóink mindig is tisztában voltak vele, hogy adott pillanatban mi az, ami éppen prioritást élvez az életükben.

Nem történt ez másképp a múlt hét elején sem, ugyanis azzal, hogy az idény végén a 3x3-as  csapatunk megnyerte a Decathlon B33 Tour 2019 országos döntőjét, jelenése volt a litvániai Raudondvarisban rendezett Challenger Tornán. Együttesünknek igaz, nem sikerült továbbjutnia csoportjából a negyeddöntőbe, de rengeteg tapasztalattal és élménnyel gazdagodott a tornán: ennek kapcsán kérdeztük csapatunk bedobóját, Völgyi  Marcellt.

– Milyen érzéssel töltött el benneteket, hogy országos bajnokként a hazátokat képviselhettétek Litvániában?

–  Nagyon jó érzés volt, azonban lélekben inkább úgy éltük meg, hogy az egyesületünket, a HOYA-Pannon Egyetem Veszprémet képviseljük. Egyedüli magyar csapatként, természetesen benne volt a fejünkben az is, hogy a hazánkról sem feledkezhetünk meg, azonban mivel más országokból több alakulat is érkezett, inkább az volt az érzésünk, hogy mi a királynék városát, illetve magunkat képviseljük.

– Ha már szóba jött szeretett városunk: mit jelentett számotokra, hogy sok-sok lelkes szurkoló szórított értetek itthonról?

– Boldogsággal töltött el bennünket minden bíztató szó: akár egy fel a fejjel is. Hiszen nem feltétlenül alakult úgy a megmérettetés, ahogy azt szerettük volna, de ezúttal ebben ennyi volt. 

– Igaz, nem sikerült továbbjutnotok a csoportból a negyeddöntőbe, de arról azért ne feledkezzünk meg, hogy az ellenfelek sorai közt profi alakulatok is szerepeltek! 

– Ha még úgy is tűnik, hogy nagy eredményt nem sikerült elérnünk, mi minden pillanatát sikerként éltük meg, hiszen a fejlődésünket szolgálta! Már ránézésre is erősebbnek, illetve felkészültebbnek tűntek az ellenfeleink nálunk, úgyhogy elsősorban magunknak akartunk bizonyítani: ez pedig kétségkívül sikerült. 

– A második mérkőzéseteken megsérültél, felszakadt a szemöldököd. Mit éreztél akkor, amikor tudatosult benned, hogy a társaid már "nem számíthatnak rád"?

– Amikor vittek a kórházba, igazándiból nem is a sérülés járt a fejemben: az nem fájt, nem is bosszantott. Az viszont rettentően, hogy azon a mérkőzésen már nem segíthettem a barátaimnak. Nem kívánom senkinek ezt az érzést...

– Mondhatni, az időjárás sem bánt veletek kesztyűs kézzel, hiszen nyárból az őszbe csöppentetek.

– Abszolút! Én meg naívan csak egy farmert vittem magammal... Szenvedhettem is vele eleget. Végig csepergett az eső, nem volt egy egyszerű történet. Emiatt sokszor a játékot is meg kellett állítani a meccsek alatt, de nézzük a jó oldalát: legalább lehetett szusszanni egyet.  

– Ha búcsúzásképp egy mondatban kellene összefoglalnod a litvániai emlékeket, akkor hogy fogalmaznál?

– A szívünk addig vitt minket, ameddig csak vihetett...