Megvan a tizenötödik siker

Képgaléria a cikk végén

Egyetlen helyen változott az NB I/B Piros-csoportot makulátlan mérleggel vezető hazaiak megszokott kezdőötöse: a térdével bajlódó Völgyi Marcell helyett Balázs Bodó várhatta izgatottan a feldobást. A mieink szerencsére nyomban belelkesedtek (…és ritmusra leltek), a vendégek hét–nullánál hiába kértek időt, csak három és fél perc elteltével „kaparták össze” az első kosarukat (10-3). Az üzemi hőmérsékletet gyorsan felvett helyi kedvencek próbáltak a szurkolóik kedvében járni, a legjobb megoldásokat keresték, akkortájt főként Szabó Péter volt elemében, a pompás passzokkal szolgált karmesternek oroszlánrésze volt abban, hogy a listavezető állva hagyta az ellenfelét (18-8). Az egyetemistákat eztán sem lehetett feltartóztatni, noha a védekezésük veszített a feszességéből, – a kintről szenzációsan „szórt” – Körtélyesi Gergelyék a játék valamennyi szegmensében felülmúlták őket (25-13). Már a nyitó etapban kiütközött a felek közötti tudásbeli eltérés, az éllovas ellentmondást nem tűrően erőltette rá az akaratát a szárnyaszegett vendégekre (33-15).

A bakonyi gála a következő játékrész elején is folytatódott, Körtélyesi harmadik triplája után Szűcs Péter is eredményes volt távolról; miközben a sereghajtó szenvedett, addig a Mérész-tanítványok hovatovább dobógyakorlást tartottak (39-17). A bakonyiak a tizenegyedik percben már negyven pontnál jártak, a mostanában mutatottnál sokkal jobb műsorral rukkoltak elő (43-21). Baki Sándorék később is pontatlanul iparkodtak, más kérdés, hogy olykor-olykor a veszprémi gépezetben is elkezdtek csikorogni a fogaskerekek, igaz, ettől függetlenül osztálykülönbség alakult ki az együttesek között (44-24). A mérkőzés ezen szakaszában lassabban csordogáltak az események, a vetélytárs némiképp összeszedte magát, ám mikor „közeledtek” volna, a büntetőket rontott Hoya-mezesek különösebb erőlködés nélkül nagyobb tempóra váltottak (52-26). A hazaiak ekkor már nem voltak oly’ figyelmesek, mint azt megelőzően: labdákat adtak el és a „festék” környékén mind nagyobb területet adtak át a másik oldalnak – akiknél az első félidőben kiváltképp Pupp Bence pattogtatott a képességeinek megfelelően (56-33).

A Tolna-megyeiek a nagyszünet után valamelyest összeszedték magukat, húszon belülre jöttek, a vendéglátók mintha rövid időre az öltözőben maradtak volna (59-40). Néhány percnek el kellett telni ahhoz, hogy Kovács Ádámék átbillenjenek a holtponton, aztán újra kezdték megvalósítani az elképzeléseiket (67-40). Az esélyesebb veszprémiek természetesen kontrollálták az eseményeket, jóllehet az ellen keményebb és harcosabb stílusra váltott (69-47). Az eredmény tudatában nyilvánvalóvá vált, hogy a csatát fölényesen uralt Nebojsa Pavlovicék már nem törik úgy magukat, ennek számlájára írhattuk, hogy miközben tartották a megnyugtató előnyüket, itt is, ott is potyogtak a „gólok”. Körtélyesi sokadik hármasának volt betudható, hogy a soraikat időről-időre rendezett hazaiak hetvenöt–negyvenkilencre megléptek; a záró felvonás is a huszonnégy pontos vezetésükről indult (77-53).

Egy szó, mint száz: a mezőnybeli dobószázalékát jócskán leredukált veszprémiek ezt a negyedet ellazsálták, még úgy is, hogy az elején higgadtnak és pontosnak tűntek (81-55). A sportszerű bajnokin korábban fejet hajtott, lőtávolon kívül „futott” Tömösváry Mátéék helyrerázódtak, kihasználták a magassági fölényüket, illetve azt, hogy a mieink hátsó alakzata már nem volt az igazi (87-64). A kevés energiával viaskodott hazaiak körülményesen szőtték a támadásaikat, a lepattanó-csatában is mind „hátrébb szorultak”, a differencia pedig annak ellenére csökkent húsz pont alá, hogy Madár András hármasai elkezdtek a gyűrűbe hullani (89-73). A kilencvenhét–hetvenötről indult véghajrában csak egy kérdés maradt hátra, hogy a listavezető vajon eljut száz pontig, amire az elszánt Madár adta meg a választ. Persze az – összesen tizennégy triplával és ugyanennyi eladott labdával jelentkezett – övéi a sikeres büntetői nélkül is megőrizték volna a szezonbeli veretlenségüket. De hát, minden jó, ha vége jó…

7