Csúcsforma híján, „csak” nyertek

A férfi kézilabda világbajnokságon érdekelt válogatottunk életbevágó középdöntőbeli, illetve az élvonalban dobogóra pályázó helyi futsalklub hazai összecsapása miatt a Vetési gimnázium tornatermében foghíjas lelátók előtt indult útjára a labda. Noha a felek más terveket dédelgetnek a másodosztályú liga végkimenetelét illetően, a vendégek megilletődöttség nélkül kezdtek, jól láthatóan érződött, hogy nincs rajtuk teher (2-4). Madár András első triplája sem tudta lehűteni őket, mert később is jól tartották magukat, ha arról volt szó, szép megoldásokkal jelentkeztek (9-6). A takaréklángon égett hazaiak próbáltak szigorítani a védekezésükön, de ezen túlmenően még akadozott a műsoruk, azt gyakran pontatlanságok kísérték (13-10). Mivel a mieink nehezen találtak rést a pécsi falon, inkább kintről kísérleteztek, és a sikeres távoli dobásaikkal sikerült valamelyest leszakítani magukról az üldözőiket (21-12). Aztán két-három eladott labda elég volt ahhoz, hogy Bíró Leventéék ismét felzárkózzanak (23-20). Mérész-mester azon volt, hogy a folytatásban cserékkel rázza fel az övéit, a következő negyed elején egyszerre négy új emberét is csatasorba küldte, és eleinte úgy tűnt: a „lapok újraosztása” után kiütközik a csapatok közötti tudásbeli különbség (30-20). A bajnoki ezen szakaszában végre magabiztosan és megfelelő fordulatszámon pörögtek az egyetemisták, a szorgalmuk – továbbá az együttesen belüli összhang – nyomban megmutatkozott az eredményjelző-táblán is (38-21). Csakhogy a bakonyiak csupán néhány perc erejéig viaskodtak önbizalomtól telve, miként a közelmúltban már többször előfordult: a megnyugtató előny birtokában lankadni kezdett a figyelmük, a hirtelen állva hagyott ellenfél pedig rögvest rendezte a sorait (39-28). Ha mindez nem lett volna elég, a Mecsek-aljaiak szinte a semmiből feltámadtak, és egy egy–tizenkettes sorozattal visszajöttek a mérkőzésbe (39-33). A Hoya-mezesek immáron nem iparkodtak teljes erőbedobással; így ahelyett, hogy lezárták volna az ütközetet (…és megroppantották volna a másik oldalt), alaposan rontottak a teljesítményükön (43-37).

Fotó: archív

Az esélyesebb helyi kedvencek sajnos a fordulást követően is feledhető produkciót nyújtottak, beleszürkültek a nem túl színvonalas találkozóba, s bizony akadtak pillanatok, mikor nem volt köszönet a játékukban (48-43). Szabó Péter – főként a lelkesedésével, a gyors ritmusváltásaival és az ügyes helyzetfelismerésével – próbált életet lehelni a pontatlan társaiba, de összességében csak Madárra és Nebojsa Pavlovicra tudott jó hatással lenni. Idővel a hazai szakmai stáb is megunta a tanítványok ötlettelen és tanácstalan – mondjuk ki: színtelen-szagtalan – előadását; az eligazításukkor összeszedettebb játékot kértek a pályán lévőktől, de az óhajuk süket fülekre talált, a feljavult és lendületbe jött rivális ugyanis megint meglepte őket (50-47). Mindkét oldalon sok volt a hiba, azonban az egykedvűen üldögélt nézők úgy voltak vele, hogy a gárdákat mégis tizenegy helyezés választja el egymástól a tabellán, vagyis – az időnként magára lelt – éllovastól egyértelműen többet vártak (57-51). Kisvártatva Madár gondoskodott némi közönségszórakoztatásról. A kiélezett derbin legfeljebb a veszprémiek védekezését lehetett dicsérni, tudniillik az akcióikba temérdek gikszer csúszott (63-53). A záró felvonás tizenegy pontos hazai vezetésről indult, de a vetélytárs hamar tovább csökkentette a hátrányát, s újra nyílttá tették a csatát (67-62). Elkerülhető kosarakat kapott a hol hullámzóan, máskor pedig szétesően játszott listavezető, az akaratos Berkics Bencéék (…akik bizony versenyre keltek velük, és akiket alig lehetett meglepni) egyértelműen nyomást helyeztek rájuk (74-70). A hajrára azért észbe kaptak a – lefújásig tizenöt labdát rossz helyre „címzett” – veszprémiek, rájöttek, hogy ha elől nem megy, akkor a hátsó alakzat szigorításával érhetnek el jó eredményt (80-72). Küzdöttek is becsülettel és végül is: nem tértek le a jól megszokott szezonbeli útjukról, viszont az elképzeléseiket csak részben sikerült megvalósítaniuk.